2016. szeptember 30., péntek

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

Úgy tűnik, mostanában "vonzom" a szomorú sorsú főhősöket és a baljós könyveket. Az előző olvasásom egy rákkal küzdő nő csodás története volt, a mostani könyv egy holokauszt-témát feldolgozó regény. Nem egyszerű téma egyik sem. Nekem mégis tetszettek.
Hála istennek ez most nem az a zsidó-üldözős könyv, amit eddig olvastam/ismertem. Sokkal lágyabb a történetvezetés, sokkal enyhébbek a leírások, valamint nem a megszokott helyen játszódik: az auschwitzi tábor helyett most Párizsban élhetjük át a razziák borzalmait. Ettől függetlenül a könyv kegyetlen, félelmetes és szívszorító.
1942. július 16-án, Párizsban egy nagyszabású razzia zajlott, amelynek során több ezer zsidót tartóztattak le és tartottak fogva napokig szörnyű körülmények között a Téli Kerékpárstadionban (Vel d’Hiv). A deportálásra váró zsidók többsége nő és gyermek volt. És az igazi szörnyűségét ez adja az egésznek: az ártatlan gyerekek... További borzalom, hogy a letartóztatásokat nem a német katonák, hanem a francia rendőrség végezte el, a francia közlekedési társaság szállította tovább a zsidókat a táborokba, és a francia vasúttársaság bocsátotta útjára azokat a vonatokat, amelyek több ezer zsidót vittek a halálba: Auschwitz krematóriumaiba...
Ezen az emlékezetes napon kezdődik Sarah kálváriája. Szüleivel együtt elhurcolják lakásukból, ám a testvérét bezárja egy rejtett faliszekrénybe, mondva: hamarosan visszatérnek és addig ott biztonságban lehet. A kis rézkulcsot magával viszi, hogy ne vehesse el tőle senki. Sarah nem sejti, hogy ide többet nem jöhetnek vissza. Előbb az apjától szakítják el, majd egy gyűjtőtáborban az anyjától is. A gyerekek magukra maradnak a táborban, sokan közülük már ott meghalnak. Sarah-nak és egy másik kislánynak, Rachelnek sikerül megszöknie és egy idős házaspár vállalja, hogy befogadja és ápolja őket. Azonban Rachel vérhassal beteg lesz, az öregek kénytelenek orvost hívni - ezzel pedig tulajdon életüket kockáztatják... Sarah azonban csak egy dolgot akar: minél előbb visszamenni Párizsba, hogy kiszabadítsa a testvérkéjét... A tragédia minden soron egyre jobban érződik.
Ezzel az elbeszéléssel párhuzamosan megismerjük Julia Jarmond újságíró életét: ő egy amerikai nő, aki Franciaországban hozzáment egy francia férfihoz, ám ő maga soha nem lett igazi francia. Julia azt a feladatot kapja, hogy írjon egy cikket a Téli Kerékpárstadionban történtekről. Ő pedig egyre jobban belemerül a múltba, nem hagyja nyugodni a történelem. Szörnyű felfedezést tesz: férje családjának régi lakása egy deportált zsidó család lakása volt... A család pedig hiába kéri, hogy ne kutasson a múltban, Julia nem nyugszik, míg meg nem tudja az igazságot: mi lett a lakás előző lakóival...
Fájdalmas felfedezések, szörnyű, eltemetett titkok, családi tragédiák kerülnek a felszínre.
A történelmi háttér valós, de Sarah története kitalált. Bár ki tudja? Akár igaz is lehet - és épp ebben rejlik a történet szomorúsága...
Mindezek ellenére nem bánom, hogy elolvastam. Egyáltalán nem vidám, kellemes olvasmány, de akkor is el kell, hogy olvassa az ember. 
"Zakhor, Al Tichkah.
Emlékezz! Soha ne felejtsd el!"

2016. szeptember 27., kedd

Allison Winn Scotch: Talált vágyak osztálya

A rákról - és úgy alapból a betegségekről írni soha nem egyszerű, soha nem vidám. Eddig, ha olyan könyvet olvastam, amiben valamelyik szereplő rákos volt, ott vagy egy szomorú
elmúlás vagy egy hihetetlen, csodás gyógyulás történetét kaptam. Az előbbit mindig megkönnyeztem, az utóbbit meg sose tudtam igazán átélni, igazán örömmel olvasni. Allison Winn Scotch könyve azonban nem tartozik egyik kategóriába sem - már ezért jár neki a piros pont. :) De lássuk előbb a történetet:
A 30 éves Natalie Miller élete a mindennapos pörgésről, a munkáról, a győzelemről szól. Minden borulni látszik, amikor közlik vele: III-as stádiumú mellrákja van, a kemót azonnal meg kell kezdeni és a masztektómiát sem kerülheti el. Mindezt súlyosbítja, hogy barátja, Ned még aznap elhagyja - igaz nem a betegség miatt. Natalie kicsit összeroppan ennyi teher alatt, de igyekszik nem feladni és küzdeni az éltéért. Az időt már csak kemó-ciklusokban méri, a mindennapjait kitöltik a TV-műsorok és a naplóírás, amelyben arra keresi a választ, vajon miért lett minden kapcsolatának szomorú szakítás a vége... Ahogy telnek a napok, hetek hónapok, úgy rajzolódik ki előtte egy élet, amelyet talán nem is helyesen élt. Lassan, de biztosan halad a gyógyulás és az önmegismerés útján. Emberek tűnnek el mellőle, hogy átadják a helyüket újaknak. Natalie és a nőgyógyásza, Zach között egyre mélyül egy kapcsolat... de vajon mi lehet ebből: barátság vagy akár egy igazi szerelem is? És az egyik legfontosabb kérdése a könyvnek: vajon sikerül-e Natalie-nak legyőznie a gyilkos kórt és olyan életet élnie, amelyben nem mások győzelméért harcol?

A történetben számos kedves szereplő jelenik meg, mindenkihez köthető egy-egy mély gondolat. Az egész könyvet áthatja egy sajátos, bájos humor, ami segít feloldani a kötetben vázolt nehéz helyzeteket - azért akárhonnan nézzük, Natalie nagyon beteg és a rák egy igazán komoly téma. Az írónő tehetsége kicsit abban is rejlik, hogy ezt a témát úgy tudta feldolgozni, hogy az be tudja lopni magát az ember szívébe. Legalábbis az enyémbe nagyon belopta magát. Kellemes könyv, jó olvasni, mindenkinek csak ajánlani tudom. - Igen, még a politikusoknak is! ;)

2016. szeptember 22., csütörtök

Carlos Ruíz Zafón: Angyali játszma

Emlékszem, mikor az Elfeledett könyvek temetője c. sorozat első kötetét olvastam, A szél árnyékát, a
történet teljesen magával ragadott és nem bírtam letenni. Sajnos ez most a folytatásnál nem így lett. Mintha nem is folytatása lenne az említett regénynek, csak 1-2 kapcsolódási pont van. Ez persze nem baj, legalább önállóan is olvasható, nem kell a könyvtárban sem az első részt is mindjárt odacsapni a pultra, hogy "no, kérem, ezt is el kell olvasni, hogy érthető legyen"... 
De ez a könyv mégsem győzött meg. Nem volt szimpatikus a főszereplő, David, és a történet sem igazán jött be nekem. Persze voltak izgalmasabb részek, mint például mindjárt az elején David útja abban a furcsa lebujban, vagy éppen a tornyos ház atmoszférájának megteremtése is kellemesen borzolta az olvasó idegszálait. Azonban a párbeszédek felénél úgy éreztem, hogy teljesen feleslegesek. Vagy túldrámázott lelki-fröccsöket olvashatunk, vagy szuperlatívuszokba menő vallási-társadalmi eszmefuttatást. Oké, én elhiszem, hogy kellett... mármint nekem
nem, de valakinek biztos. Végigolvasva ezt a nem túl karcsúnak és egysíkúnak nevezhető regényt, az kell hogy mondjam elfáradtam. Fárasztó volt tartani az iramot, megjegyezni, a szereplőket vagy a helyszíneket. Eldönteni, hogy ki valós és ki nem. Ráadásul a végén úgy éreztem, hogy nem is kaptam igazából semmit. Elvarratlannak, lecsapottnak találtam.  Nem kötött le annyira, mint szerettem volna... -Vagy csak nem jókor olvastam?-
Visszagondolva A szél árnyékára, ez a regény meg se közelíti igazán. Jó volt, itt-ott izgi volt, de hiányzott belőle valami plusz, ami az előző történetben benne volt. Kár érte. Remélem a folytatás jobban sikerült. :)

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Régi tervem volt már, hogy az elolvasott klasszikusok sorát bővítendő, elolvassam ezt a közel több, mint 150 éves könyvet. Ennek most jött el az ideje. Gondoltam, amúgy is elég rövid terjedelmű könyv, biztosan hamar elolvasom. Igen ám, csakhogy az oldalszámok becsapósak! A könyv nagyon mély, sokatmondó tartalommal bír, s mindezt egy régies nyelvhasználatú, sok-sok összetett mondatban bővelkedő szövegbe ágyazva olvashatjuk.
Főhősnőnk, Hester Prynne házasságtörést követett el, melynek gyümölcse lánya, Gyöngy és amelyért büntetésül egy skarlát A betűt kell viselnie örökösen a ruháján. Az asszony nem törik meg, emelt fővel viseli el a nép haragját, amely az elkövetett bűn miatt szakad rá, de akkor sem árulja el, ki a másik fél, ki a gyermek apja...
Mindeközben felbukkan a nő férje, akit ezidáig mindenki halottnak hitt, így Hester is. Alkut kötnek: Hester nem fedi fel Chillingworth valódi kilétét, azonban a férfi minden erejével azon lesz, hogy felderítse az asszony titkolt szeretőjének személyét.
Azonban a könyv nem csak Hester szenvedését mutatja be, hanem apró részletességgel bepillantást nyújt Arthur Dimmesdale tiszteletes bűnös lelkébe is. Chillingworth a pap bizalmába férkőzik, doktoraként igyekszik a bűnbánattól halódó egyházfit életben tartani...
A történet kulcsjelenetének tekinthetjük az erdei jelenetet, ahol Hester, Gyöngy és Dimmesdale találkoznak, hogy levegyék egymás válláról az évek óta nyomasztó terhet és eltervezik a közös menekülésüket, a jövőbeni közös életüket.
De vajon megadódhat-e két bűnös lelkű ember és egy bűnben fogant gyermek számára a boldog jövő? Kaphatnak-e feloldozást szörnyű bűnük alól? A könyv utolsó sorai ezekre a kérdésekre is választ ad.
Nagyon lassan és nehézkesen haladtam a történettel, ami nem a könyv hibája, egyszerűen csak elszoktam már az ilyen jellegű írásoktól, ritkán olvasok klasszikus irodalmat, pedig kellene... Ettől függetlenül a könyv időtálló és megrendítő kérdéseket, témákat vet fel. Mindenképpen érdemes elolvasni és megismerni.

2016. szeptember 8., csütörtök

Mary Westmacott (Agatha Christie): Távol telt tőled tavaszom

Egészen meglepődtem, amikor láttam a könyvesbolt kínálatában ezt a könyvet még valamikor tavaly nyáron egy nagy leárazás keretében. Mivel imádom A.C. munkáit, azonnal lecsaptam rá. Az írónőt mindenki a "krimi koronázatlan királynőjének" ismeri, és csak kevesen tudják róla, hogy Mary Westmacott álnéven egészen különleges lélektani regényeket is írt. És milyen jól tette! Ugyanis, akárcsak kedves krimi-főhősnője, Miss Marple, ő maga is szakavatott ismerője az emberi léleknek.
A könyv olvasásakor már az alliterációt rejtő cím megfogott (ami nem más, mint egy vers első sora). Aztán a kellemes stílus, amit már jól megszoktunk Christie-től. A könyv úgy szippant magába, hogy az ember észre sem veszi és már majdnem a végén van. Az egész történetet áthatja valami borzongató, sötét érzés, amely a regény végéig megmarad. Előre leszögezném, hogy hiába ez a fura, rossz előérzet-szerű érzés, a könyv mégsem dúskál gyilkosságokban, holttestekben vagy vérben. És mégis: tudjuk, hogy valami nem jó...
Főhősnőnk, Joan Bagdadból igyekszik haza Angliába, de útközben elakad és napokra egy elhagyatott, határ-közeli kis fogadóba reked, a sivatag közepén... Elfoglaltsága nincs, hamar unatkozni kezd és közben folyton-folyvást visszatérnek a gondolatai saját magára. Végigveszi az elmúlt pár év történéseit: ki mit mondott, mit tett, hova lett, miért? És ő? Ő milyen volt? Valóban mindenkinek csak jót okozott? Mindenki szereti? Vagy épp ellenkezőleg: mindenkit boldogtalanná és keserűvé tett? De hát pont ő? A feddhetetlen Joan Scudamor?
Egyre több árnyék kísérti, egyre több "gyík jön elő a repedésekből"... Joan úgy érzi, lassan megbolondul, így megváltásnak érzi, mikor bejelentik: a vonat hamarosan indul és ő elszabadulhat a sivatagi pokolból, el a
saját gondolatai elől.
De vajon megváltozik-e Joan a "lelki út" során? - Nagy kérdés, amelyre csak a könyv végén kapunk választ.
Fantasztikusan megírt és mélyen elgondolkodtató könyv. Még öt ilyen jellegű munkát írt A.C., amelyek remélem, hasonlóan felemelőek. Sokan romantikus lányregénynek tartják őket, én azonban ezt legalábbis erre a könyvre semmiképp nem mondanám...
Csak ajánlani tudom mindenkinek az elolvasását, biztosan megéri!

2016. augusztus 3., szerda

A. O. Esther: Kristályfény - Összetört Glóriák 5. könyv

Néha, amikor már megunom a sok sablon-könyvet, lekapom az Összetört Glóriák soron következő kötetét a polcról. Nem véletlen, hogy nem olvastam el egyben mind a meglévő 6 részt: szükségem van arra, hogy valami igazán különlegeset olvassak időről időre.
Mert ez a sorozat valóban különleges. Mindig csodálattal veszem a kezembe, ritka, hogy egy könyv küllemre is ennyire megfogjon. Az ember nem borító alapján választ könyvet, de ha mégis, ezekkel a kötetekkel nem lő mellé: úgy csodálatosak kívül-belül, ahogy vannak.
Jelen könyvben folytatódnak tovább az angyalok megpróbáltatásai, Azrael és gonosz kis csapata mindent megtesz annak érdekében, hogy a világot uralma alá hajtsa. De ez még nem minden: nem elég a folytonos külső harc, Elijah és Sophiel szerelmét egy belső viszály is ki akarja kezdeni, az anyját gyászoló, bosszúszomjas Frídr ármánykodásának köszönhetően. Mindeközben folytatódik a küzdelem a kristálykoponyák megszerzéséért - Azraelék a hatalom miatt, Elijahék a biztonság és béke fenntartása miatt akarják megszerezni a mágikus erejű köveket. Elijahék segítséget is kapnak az Égiektől Muriel személyében, aki nemcsak a kristályok elpusztításában segédkezik, hanem remek harcosnak is bizonyul, olyannyira, hogy a frissen visszatért Gabriel szívét is hamar meghódítja. Gabrielnek sikerül megszabadulnia Arshamon gonosz lelkétől, azonban a Gonoszt nem lehet ilyen egyszerűen eltüntetni a Földről...
Eközben különleges szövetség is köttetik az angyalokat segítő vikingek és a velük régóta háborúban álló
norvégok között, Machielnek köszönhetően, aki a norvégok szeretett királynője lett a híres norvég harcos, Véreskezű Harald király oldalán...
Ám alig sütkérezhetnek a norvégok és az angyalok a boldogságban, Azraelék kemény csapást mérnek mindenkire, segítőjük pedig nem más, mint a kegyetlen déróriások serege.
Öröm, fájdalom, boldogság és szomorúság éppúgy jelen van ebben a könyvben, mint az eddigi részekben. A csodás leírások, az ügyes csavarok és a szeretni való karakterek letehetetlenné teszik ezt a kötet is. Észre se veszi az ember és már beszippantotta a történet: már együtt sír és együtt nevet a csodálatos szereplőkkel.
Egyetlen egy dolgot sajnálok: hogy már csak egy rész van -számomra- vissza a sorozatból, és ilyen jó karaktereket és történetet nehezen engedek el...
Eszter, köszönöm, hogy olvashattam a csodás történetedet, amely - szerintem - méltán megállná a helyét bármelyik csatornán egy csinos kis filmsorozat változatban! Bízom benne, hogy egy nap képernyőre álmodja valaki - megéri!

2016. június 25., szombat

Belinda Alexandra: Ezüst akácia

Az írónőtől először a Fehér gardéniát olvastam, azonnal nagy kedvenc lett, ugyanolyan érdekes, szívmelengető és szerethető, mint Fábián Janka regényei. Az Ezüst akáciánál sem volt ez másképp: igazi különlegességet kaptunk Belindától.
Kezdetben kicsit döcögősen haladtam a könyvvel, nem nagyon kötött le, kissé talán untatott is. Aztán elhagyva a prágai rémes történéseket beindul a könyv és letehetetlenné válik. Az olvasó képtelen nem együtt érezni és nem együtt izgulni a szereplőkkel. Az írónő előző könyveiből is leszűrtem, hogy nagy gonddal alakítja ki a szereplők jellemét, milyenségét. Mindenkiben van jó és rossz egyaránt, senki nem tökéletes - még ha annak látszik is.
Jelen történetben kivételes tehetség mind két főszereplő: Adéla kiváló történetgyáros - később forgatókönyvíró és rendező; Klára pedig csodálatos zongorista, korát meghazudtoló rátermettséggel. Mindezen felül egy egészen kivételes testvéri kapcsolat van köztük, olyan, amilyet én még a való életben soha nem láttam. Mindkét NŐI!!! szereplő szerethető és jó karakter, nekem különösen szimpatikusak voltak.
Az könyvben leírt történések nem feketék és fehérek. A szerelmi szálakba mindig vegyül egy kis fájdalom is, ahogy az amúgy boldog család életébe is. Nagyjából ki lehet találni mi mi után következik, de van benne egy kis életszerű csavar is, ami érdekfeszítővé teszi ezt az amúgy bájos és szép történetet.
Visszagondolva ebben a könyvben aztán minden van: gyilkosság, menekülés, tiltott szerelem, betegség, fájdalom, remény, boldogság, bűntény, félelem és egy egészen valóságos befejezés. Happy end, de valahogy annyira mégsem. Életszerű és érdekes témák jelennek meg benne: a 20-as évek mindennapjai Ausztráliában, a némafilm-gyártás aranykora és hanyatlása, az állat- és növényvédelem - mind-mind olyan témák, amelyek nemcsak felkeltik az olvasó érdeklődését, de egyre inkább szerethetőbbé teszik a könyvet.
Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy cseppet sem csalódtam az írónőben, pont olyan kötetet adott az olvasók kezébe, amilyet ígért... Még van pár könyv tőle, amit nem olvastam, ezt feltétlenül szeretném pótolni. Igazi simogatás a léleknek egy ilyen könyv! :)